Milyen volt kéksége? Nem tudom már, de azt tudom, hogy ott hevert megannyi összegyűrt zsíros szalvéta, lehullott ételmaradék, eltépett üres cukroszacskó között... épp, hogy feleszmélt a kómából...

Arra emlékezett, hogy párja, a kék toll Albertoval dolgozott még délután, s ő csendben várt rá az asztalon. Aztán amint a számlák végére értek, Alberto fogta párjával együtt, és megszokott kis lakjukba, a kockás ing zsebébe tette őket.

Kellemes érzés, együtt a szív ritmusára dobogva, egymásba gabalyodva utazni, nem törődve semmivel... még a nyirkos földön heverve is fel tudta idézni azt a csodát...

Már újra hallotta a dübörgő zenét ... igen, abban a bárban van, ahol nemrég még együtt hallgatták a körülöttük zajongó emberek mondat-foszlányait, kiabálást, nevetést, „arriba, abajo, a centro, pa’ ....” és még minden oly tökéletes volt.

Aztán eszébe jutott az is, hogy a szív hangos kalapálása elnyomta a zenét... a tüdőben egyre gyorsabban cserélődött a levegő, a test megremegett, a kéz lendült és kikapta őket a kockás ingzsebből, elválasztotta őket egymástól, ő lecsúszott a bárpultról, és Alberto észre se vette... A zuhanásban még messziről látta, hogy párja hevesen írja egy cetlire MARIA 627-837-9.... hallotta, ahogyan a nő befejezi a diktálást és kacag ... aztán koppant egy nagyot.

Körbenézett, testére piszokkal keveredett sör ragadt, a sötétségben a néha leszűrődő, villódzó fényben kirajzolódtak a cipők körvonalai. Hideg volt és büdös. Páran ráléptek, sajgott mindene. Alberto már messze járt, tudta, párját sosem látja már.

Ott hánykolódott a földön, mígnem egy ember hajnalban felsöpörte és a többi szeméttel együtt egy fekete nejlonzsákba hajította, ahol örök sötétség borult rá.

SZEM