Február derekán, miután már a langy fuvallatok elhozták a tavasz üzenetét, a tél ismét megrázta magát, hogy újra megmutassa, közel sem fogyott ereje fagyos szelének, kristályszórásának.

Estefelé járt már, édesanyám hazafelé sietett a munkából testvéreim százait hagyva maga után a frissen esett hóban. Minden születést vagy egy kipp, vagy egy kopp kísért, olyan volt, mint egy ritmusos afrikai dobszóló.

Én pont akkor születtem, mikor átment az úttesten és a sózott aszfalton dermedő latyakban, az utcai lámpák fényében, aranyló ruhát öltöttem magamra egy „kipp” kíséretében. Testem vonala oly szépen rajzolódott ki, s úgy csillogott, hogy a közeli buszmegállóban ácsorgó emberek le sem tudták venni rólam a szemüket. Fürdőzve a sejtelmes lámpafényben, no meg nézőim csodálatában igazán elragadónak éreztem magam.

Minden tökéletes volt addig a pillanatig, amíg jobbról morajlást nem hallottam, s láttam odaveszni testvéreimet az autók kereke alatt, mire pedig felocsúdtam volna áthajtott rajtam egy busz.