Csemege, a kis cirmos cica, egy meleg nyári délutánon a kertben pihent. A fű zöldje közül kikandikáló virágok hívogatóan hullámoztak a lágy szellőben, a napfény aranyszínű sugaraiban fürdött az udvar. Csemege imádta ezeket a nyugalmas délutánokat, amikor semmi dolga nem volt, csak figyelhette a világot és időnként elkapott egy-egy legyet vagy bogarat. Aznap azonban valami szokatlan történt. Ahogy egy kis suszterbogár után iramodott, egy különös, fényesen csillogó gombolyagra lett figyelmes a bokrok alatt.

„Milyen szép gombolyag!” – gondolta Csemege, és odalopakodott hozzá, hogy közelebbről is szemügyre vegye. A gombolyag selymesen csillogott, mintha aranyfonalból készült volna. Miközben Csemege mancsaival óvatosan megérintette, hirtelen érezte, hogy valami különös történik. A gombolyag megmozdult, mintha életre kelt volna, és lassan elkezdett gurulni, Csemege pedig kíváncsian utána eredt.

A gombolyag csak gurult és gurult, nem állt meg. Elgurult az illatos rózsabokrok mellett, megkerülte a levendulabokrokat is, majd átgurult a virágoskerten és az udvaron, kigurult az utcára és megállt a nagy tölgyfa előtt. Ekkor Csemege, aki mindvégig követte, körülnézett, de nem látott semmi különöst. Ám ahogy közelebb lépett a fához, hirtelen egy fényes villanást látott, és egyszer csak egy teljesen másik helyen találta magát. Hirtelen ott állt egy varázserdő közepén, ahol a fák az égig értek, leveleik pedig aranyszínben csillogtak. Az erdőben a bokrok tövében illatos gyöngyvirág nyílt.

– Oh, a gyöngyvirágot már ismerem, hisz egyszer a Tündérlány már mesélt róla nekem. Nagyon kell vele vigyázni, mert minden része mérgező, viszont értő kezekben gyógyszer készíthető belőle, nem mellesleg virágainak illata sok parfüm összetevője… -mélázott Csemege. - Amúgy meg hová kerültem? Hát ez meg milyen hely lehet? – tűnődött és körbenézett.

Kisvártatva egy nyuszi ugrott ki a bokorból, és meglepődve nézett Csemegére.

– Hát te, hogy kerülsz ide, cica? – kérdezte a nyuszi kíváncsian.

– Nem is tudom – válaszolta Csemege. – Követtem ezt a furcsa gombolyagot, és egyszer csak itt találtam magam.

– Ez itt az Aranyerdő, ahol minden állat beszél – magyarázta a nyuszi – de óvatosnak kell lenned, mert az erdő mélyén ősi titkok rejtőznek. Ha túl közel kerülsz hozzájuk, akár el is veszítheted az utat visszafelé. Bár lehet, hogy ez csak egy elrettentő mese, hogy azok, akik nem érdemesek arra, hogy megismerjék a titkokat, ne akarják megtalálni őket.

Csemege érezte, hogy a nyuszi figyelmeztetése nem alaptalan, viszont a kíváncsisága sokkal erősebb volt a félelménél. Jött egy szellő és a közeli babérbokorból babérillatot csempészett Csemege orrába, amikor is a gombolyag újra megmozdult, és elkezdett gurulni egy ösvényen. Úgy tartják, hogy a babér az önbizalom és a bátorság illata, Csemege szippantott egy nagyot a friss babérillatú levegőből és követte a gombolyagot. Ahogy egyre mélyebbre jutott az erdőben, egyre több különös lénybe botlott. Voltak ott viccelődő mókusok, beszélő madarak, akik közül egy bölcs bagoly azt mondta:

– A gombolyag, amit találtál, nem holmi hétköznapi dolog. Varázserővel bír, de nem irányíthatja senki. Ha használni akarod, meg kell értened, mi hajtja.

Csemege tudta, hogy még nem áll készen megérteni a gombolyag titkát, ezért tovább követte, míg az egyszer csak megállt egy nagy tó partján. A tó vize kristálytiszta volt és a víz mélyén csillogó aranyhalak úszkáltak. Az egyik hal felemelkedett a víz felszínére, és így szólt:

– Üdvözöllek, cica! Még mielőtt bármit is mondanál vagy kérnél, mi, aranyhalak, a mendemondákkal ellentétben nem kívánságokat teljesítünk, hanem a tó titkait őrizzük. Szóval, te miért jöttél ide?

– Csak a gombolyagot követtem, az vezetett ide hozzátok – válaszolta Csemege.

– Akkor biztosan azért kötöttél itt ki, hogy megtanuld a tó bölcsességét. Hát figyelj most nagyon jól: „Az élet olyan, mint a tó: ha túl sokat próbálsz egyszerre meríteni belőle, összezavarod. Ha zavaros lesz a víz, várni kell, hogy az apró részecskék leülepedjenek. Ha hagyod, hogy a dolgok maguktól kibontakozzanak, meglátod a valódi szépségüket, mint önnön magad a tó tükrében!” – mondta az aranyhal.

Csemege elgondolkodott ezen, de mielőtt többet kérdezhetett volna, a gombolyagot a farkával véletlenül meglökte, és az ismét elindult. De varázslatos módon nem a földön gurult tova, hanem elindult a magasba, majd felgurult egészen a felhők közé, fel az égbe, mintha egy láthatatlan lépcsőn igyekezne a fellegekhez. Csemege habozott egy pillanatig, kíváncsisága mégis erősebbnek bizonyult, így aztán követte a gombolyagot a láthatatlan lépcsőkön át, fel-fel egészen a magasba. Hirtelen pedig már egy felhővárosban találta magát.

A felhővárosban minden olyan ismerős volt számára, nem csoda, hisz nem hétköznapi macskaalakú felhőcicák éltek ott. Mindegyiküknek szivárványosan ragyogó szárnyuk volt és képesek voltak a levegőben lebegni. A város vezetője, egy nagy, fehér felhőcica üdvözölte Csemegét.

– Lám, lám, ideértél. Ugye, te vagy az, akit a varázsgombolyag idehozott? – kérdezte a fehér felhőcica.

– Igen, követtem a gombolyagot, majd itt találtam magam – válaszolta megszeppenve Csemege, aki sosem látott még szivárványos szárnyú fehér felhőcicát.

– A gombolyag egy különleges eszköz, amely segít az utazóknak megtalálni a belső erejüket – mondta a fehér felhőcica. – Azt hiszem, már készen állsz megtudni, miért is hozott ide téged.

Csemege ekkor ráébredt, hogy minden hely, ahová a gombolyag vezette, egy-egy tanulságot hordozott magában. Az aranyerdő az ismeretlenségbe való belépés bátorságát, a tó a dolgok természetes áramlásának megértését, a felhőcicaváros pedig a saját erejében való hit fontosságát tanította meg neki. Ahogy ezeket felidézte magában, a gombolyag ismét megmozdult. Ezúttal azonban nem gurult tovább, hanem Csemegére nézett, mintha várna valamire. Csemege lassan megértette a dolgot: a gombolyag csupán eszköz volt, amely végig vezette az úton, de a valódi varázslat önmagában rejlett.

Csemege felvette a gombolyagot, és a mancsába szorította. Ahogy ezt tette, hirtelen egy villanás történt, és visszakerült a nagy tölgyfához, ahol az egész kaland kezdődött. A gombolyag a fűben feküdt, de most már teljesen hétköznapinak tűnt.

Csemege körülnézett, és mosolyogva elindult vissza a ház felé. Most már tudta, hogy a világ tele van varázslattal, de nem mindig kell gombolyag ahhoz, hogy ezt felfedezze. A legnagyobb varázslat a saját kíváncsiságában és bátorságában rejlik. A gombolyagot otthagyta a fűben, mert tudta, hogy már nincs szüksége rá. Csemege szíve tele volt kalandokkal és tanulságokkal, és alig várta, hogy újabb titkokra bukkanjon immár gombolyag nélkül is.