Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengernél is volt; ott, ahol a békák kuruttyolnak, a gólyák kelepelnek, és a nádat lágyan fújja a szél, él a nagybaracskai Halász.

 A Halász tisztes ember hírében áll a faluban. Ismer minden vizet a környéken. Tudja, honnan fúj a szél és az sem marad előtte titokban, hogy hová tették a rapsicok a varsákat az éj leple alatt. Csukott szemmel is képes végigevezni a Ferenc-csatornán vagy a Füzesen. Ám, ami még ezeknél is fontosabb, nála lehet kapni a legfinomabb halat a helyiek vasárnapi ételéhez, a halászléhez. Amikor ideje engedi, ő is főz. Háromláb, bogrács és már rotyog is legjobb a környéken, amolyan nagybaracskai, friss gyufatésztával. Az ínycsiklandó illatok átjárják a házát és a ponty, a hagyma, na meg az elmaradhatatlan őrölt pirospaprika harmóniája varázsfőzetként béleli ki az ember bendőjét.

 Járnak hozzá fiatalok és idősek, nők és férfiak, baracskaiak, monostoriak, csátaljaiak, de az sem meglepő, ha betéved hozzá egy-egy messzi tájról hazaérkező, idegen országba szakadt atyafi. És, bizony ám, nem mind csak a halat keresi! Van, aki gyermekkora emlékezetét idézné fel, van, aki tanításra, van, aki bátorításra szorul. A gyerekek pedig egyszerűen csak szeretik a meséit hallgatni.

 Azokból pedig van bőven! Mára, ameddig a szem ellát, a határban már csak szántók, rétek, erdők sorakoznak egymásutánban. A nyüzsgő tanyavilág emlékét a vizek fodrozódása, a szántóföldek rögei és a mezők tanufái őrzik. Ahol egykoron vályogház állt, istállóval, gazdag kerttel, gyümölcsössel, gémeskúttal vagy itatóval a csatornán, ma kukoricaföld zöldellik. Emlékszik-e még valaki, hogy hol van a Szódáskút, a Böde, a Kozora, a Nyócad, az Ilimány vagy a Cetli? A Halászt még kérdezhetitek, ő még tudja!

 Egyébként, a Halász minden helyi mesét is ismer. Állítólag a víz őrzi emlékezetét. Bármit is szeretnének az emberek megtudni régmúlt korokról, ő válaszol; mint forrásvíz, úgy ered meg a nyelve meséléskor. Amúgy meg nem is gondolnák róla, mert nem is egy beszédes ember. Sokszor a hallgatásától zavarba jönnek az emberek, és maguk kezdenek el mesélni. A Halász meg csak hallgat. Bölcs ember lévén jól megfigyeli a hozzá érkezőt. Tudja, hogy az, amit a vendég a hozzá vezető útjáról mesél nem is fontos, mert a lényeg a szavak közt bújik meg. „A halakat sem a beszédük miatt tisztelem” - vonja meg a vállát -, „hanem mert Isten teremtményei”. A Halász hagyja, hogy amint a víz, úgy a hangok is átfolyjanak a testén, és vár. Kivárja, hogy a látogatónak épp melyik történetre van szüksége.

 Amint az a minap is megesett, egy Kisfiú érkezett a Halászhoz. Zavartan kotorászott a zsebében, mert nem találta édesanyja gyöngybetűs listáját, amit a Halásznak kellett volna megmutatnia, sem a pontyra szánt pénzt. Nagyra nyílt szeme megtelt könnyel, majd keserves sírásra fakadt. „Hüp, hüp, elvesztettem mindet! Hüp, hüp, mit fog szólni anyu? Hüp, hüp, honnan szerzek most pontyot? Hüp, hüp, hogy fog apu halászlét főzni hal nélkül?”

 A Halász nagyon megsajnálta a Kisfiút. Majd gondolt egyet, ez ezt mondta: „Gyere velem a kertembe, segíts nekem, kérlek, cseresznyét szedni! Öreg vagyok én már ehhez, lassacskán a lelógó ágakat sem érem el!” A Kisfiú szeméből lassan kezdtek felszáradni a könnycseppek, és egy halovány mosoly is felkerült az arcára. A Halász pedig folytatta: „Ő egy különleges öreg fa! Ismeri a könyék összes rovarát, bogarát, méhét és darazsát, az egek minden madarát. Rendkívüli teremtés, mert tanúja volt a nagybaracskai tanyavilág mindennapjainak. Sokat tudna mesélni, de ezekről majd máskor!” – majd, megköszörülve a torkát visszamosolygott a Kisfiúra – „Egy tál gyümölcsért cserébe adok egy tál halat; közben pedig elmesélem Neked ennek a szép és nemes cseresznyefának a születését!”

 „Ahogy visszaemlékszem, édesanyám mesélt a születésemről. Igazán szép lehetett! Valahogy így szólt: „Amint a nagy hidegek elmúltak, és a Tavasz beköszöntött kis kertünkbe. Barátnőimmel úgy döntöttünk, hogy felvesszük legszebb fehér ruhánkat. Pompázatos egységet alkotva vártunk. Mire vártunk? Igazán senki sem tudta megmondani, csak éreztük, hogy valami történni fog. Egy nap megérkeztek a Muzsikusok. Volt, aki saját repülővel érkezett, volt, aki csak gyalogszerrel, ki-ki a maga módján. Sorra jártak bennünket, gyönyörködtek szépségünkben, dicsérték öltözetünk, bókoltak nekünk; mi pedig elérzékenyülten ontottuk mézes illatunkat, és szerelembe estünk; s Te abban a pillanatban születtél…”

 Ahogy édesanyám öregedett, én úgy cseperedtem, majd mikor eljött az idő rámhagyott egy nagy húsos házat. Később az idő múlásával csak annyit érzékeltem, hogy házam folyamatosan gyarapodik, velem együtt növekszik. Egyetlen dolog zavart csak, hogy be voltam zárva, én pedig fel szerettem volna fedezni a világot.

 Volt egy háziállatom is, egy kis fehér, nyurga. Elneveztem Kukacnak. Őt minden nap megetettem abból, amit a házam táján találtam, de még így is, minden olyan egyhangú volt. Látni szerettem volna azokat a híres Muzsikusokat, akikről édesanyám meséi szóltak, hallani akartam andalító zenéjüket! Ez volt a nagy álmom, és csak remélni tudtam, hogy egyszer ez valóra is válik.

 Kukacon is láttam, hogy nem bírja a bezártságot, így hát szabadjára engedtem, hadd menjen, amikor csak akar, legalább ő legyen boldog, fedezze fel a világot! Amikor, viszont Kukac kidugta fejét a házfalon, nagy robajjal, susogással megindult vele együtt az egész házam. Éreztem, hogy mozgásban vagyok, egyszerre több irányban, hol alacsonyabban, hol magasabban, közben pedig én magam lassan haladtam egy alagútban. Mindeközben házam felmelegedett és lassan kezdett lebomlani rólam. Egyszer csak csupaszon találtam magam valami sötét és bizarr helyen, de a szívemben továbbra is élt a remény, hogy álmom valóra válik.

 Állapotom, úgy tűnt, jó ideig mit sem változik, nedves, büdös, nyálkás… Visszasírtam húsos házamat, unalmas hétköznapjaimat Kukacommal. Tehetetlennek éreztem magam, közben pedig egyre csak rakódott rám a kosz. Aztán azt éreztem, hogy zuhanok, zuhanok; végül földet érve kényszerzubbonyom mentett meg attól, hogy ne zúzzam magam ripityára. Ekkor jöttem rá arra is, hogy mindennek van értelme. Olyan, hogy Jó vagy Rossz igazándiból nem is létezik! Minden úgy van jól, ahogy van!

 A földön heverve néhány napig tartott, amíg igazán magamra leltem. Egy nap a Nap melengette testem, majd eső fürdetett, később a szél szárította fel rólam a vízcseppeket. Hallottam a Muzsikusok csodaszép zenéjét. Teljesült az álmom, és végtelenül boldog voltam! „Ez az igazi földi Paradicsom!” – gondoltam.

 Kábulatomban vízióim támadtak arról, hogy egyszer csak belépek egy másik dimenzióba, ahol testem teljesen átalakul, és nem csak tehetetlenül sodródva élem le az életem, hanem - igaz stabilan - de mégis tevékenyen. Képes leszek teremteni; teremteni életek ezreit. Dolgozom majd; átalakult formában én leszek a Levél, aki oxigént ad a Földnek, Ő köszönetképp megöntöz, és táplál. Ág alakban menedéket adok az ég madarainak, árnyékomban minden fáradt vándor megpihenhet majd! Oh, annyira elragadtak az érzések, hogy teljesen beleszédültem. Csak remélni tudom, hogy ez mind egyszer csak valóra válik!”

 Mire a Halász végzett a mesével, a Kisfiú tele szedte a tálat a cseresznyével. Maga is elcsodálkozott azon, hogy milyen könnyen ment a munka, és el sem fáradt. „Hogy elröpült az idő! Biztosan várnak már nagyon otthon! Köszönöm szépen! Most mennem kell!”

 A Halász odaadta a pontyot a Kisfiúnak, valamint becsomagolta még tál cseresznyét is hozzá, majd útjára bocsátotta. A Kisfiú csak úgy úszott a boldogságban. Örömmel vitte haza a halat és a saját szedésű csemegét a szüleinek. Mikor hazaért, édesanyja már a kapuban várta. Ott volt a kezében a halra szánt pénz is. „Nem is az út közben veszett el! De jó! Kacagott fel a Kisfiú, és átölelte anyukáját. „Minden jó, ha a vége jó!” – gondolta, miközben édesanyja egy cuppanós puszi nyomott a homlokára.

 A Halász eközben már messze járt, a csónakjában kihallgatta a nádirigók pletykáját, elmerengett a szitakötők szivárványszárnyán, majd a halak után eredt.

 Itt a vége, evezz véle, mehetsz vele Bátaszékre!

 SZEM

Budapest, 2011. február 1.